Valamennyi megváltoztatott szabályt nem lehet felsorolni, a lényeges módosításokat azonban megkíséreljük összefoglalni.

 

 

Az első versenyen országonként 12 fő indulhatott, ezzel a lehetőséggel természetesen csak a rendező svédek tudtak élni. Az indulók létszámát 1920-ban 4 főre csökkentették, majd 1928-tól minden országból csak 3 versenyző rajtolhatott. A felnőtt férfiak világbajnokságain ez a létszám 1994-ben változott meg úgy, hogy amennyiben a létszám engedi, a selejtező csoportokban országonként 4 fő indulhat, de a 3 csapattag nevét előre meg kell adni. Az olimpiára ma már külön kvalifikáló versenyeken lehet az indulási jogot megszerezni. A junior világbajnokságokon a felnőttekéhez hasonló a helyzet, de a 70-es években arra is volt példa, hogy 4 volt az egyéni indulók száma.

 

A felső létszámhatár a felnőtteknél 66, a junioroknál 64 fő volt a hetvenes években, ezt azonban nem nagyon tartották be.

 

Ismeretes, hogy a stockholmi olimpián a következő sorrendet vezették be: lövészet, úszás, vívás, lovaglás, futás. Ez a sorrend maradt 1928-ig, akkor az utolsó két számot megcserélték. 1932-ben vezették be azt a sorrendet, amely 1980-ig volt érvényben és amelyet ma már nyugodtan nevezhetünk klasszikusnak: lovaglás, vívás, lövészet, úszás, futás. Ezután az úszás és a lövészet helyet cserélt, majd 1983 és 1985 között a négynapos versenyek negyedik napján délelőtt a lövészetre, délután a futásra került sor. Az 1989-ben bevezetett sorrend a visszahozott négynapos versenyeken: vívás, a második napon úszás és lövészet, majd futás és a negyedik napon lovaglás.

 

Manapság a selejtezők lebonyolítási rendjét nem lehet tudni előre, az a rendezőktől és a csoportbeosztástól függ, hiszen egy-egy vb-n 4 csoport is van, valamennyi másfajta sorrenddel.

 

A váltóversenyek eleinte kétnaposak voltak, az első nap a lövészet, vívás, úszás, a második nap a futás és lovaglás volt, ma már a döntő és a váltóverseny egynapos, a számok sorrendje: lövészet, vívás, úszás, lovaglás és futás.

 

 

 

Volt már szó arról, hogy a ma használatos eredményszámítás módszerét 1954-ben, az ötödik világbajnokságon vezették be. Addig a helyezéses pontszámítással állapították meg a versenyzők sorrendjét. A végeredményt úgy számították ki, hogy a versenyzők egyes számokban elért helyezési pontját összeadták: aki egy számot megnyert, kapott 1 pontot, a második 2 pontot. Ha valaki két számot megnyert, kétszer volt harmadik, egyszer negyedik, az 12 pontot szerzett (1+1+3+3+4=12). Ilyen alacsony helyezési számmal versenyt lehetett nyerni.

 

A csapatverseny eredményét úgy számították ki, hogy összeadták az egyes versenyzők helyezési számait. Ez kétféleképpen történhetett: vagy összeadták, hogy ki hány pontot szerzett (ez volt a gyakoribb), vagy összeadták, hogy ki hányadik helyen végzett. Az első esetben tehát, ha a 3 versenyző pontszáma 28, 34, 40 volt, akkor a csapatnak 102 pontja volt, így számolták ki a vb-k eredményét. A második esetben, ha egy ország versenyzői a 3., a 4. és a 8. helyen végeztek, a csapatnak 15 pontja volt.

 

A helyezéses pontszámítás több fonákságot rejtett magában. A lövészet eredményjegyzéke például úgy készült, hogy először sorra vették azokat a versenyzőket, akiknek mind a 20 lövésük a táblán volt értékelhető helyen. Ezután azok következtek, akiknek 19 találatuk volt, majd a 18 találatosak, stb. A sorrendben tehát előbbre került (kevesebb helyezési ponttal) az, aki 20 találattal 170 kört ért el, mint az, aki 19 találattal 172 kört lőtt, s még hátrább az, aki 18 találattal 175 kört ért el.

 

De nem honorálta ez a számítási mód a kiugró teljesítményt sem. 1928-ban például az olasz Pagnini 4:30.3 perccel nyerte az úszást, de a második idő már 5:02.4 volt, a harmadik pedig 5:11.4 - nagyok a különbségek, különösen az első kettő között, de a pontszámok ezt nem mutathatták: 1 - 2 - 3. Még szembetűnőbb ez a disszonancia az első vb futásának eredményeinél. Az legjobb idő: 14:19.2 perc, a második 14:19.6 perc, a harmadik 14:20.8 perc, a negyedik viszont már 15:01.2 perc. Az első és a második között tehát csak 4 tizedmásodperc van, a harmadik és negyedik között 40.4 másodperc.

 

Az eredményszámításban bekövetkezett változásokat az egyes számoknál külön említjük. A dekatlon-féle pontozás alapja az, hogy minden számban meghatároztak egy átlagosnál jobb teljesítményt, ez jelent 1000 pontot, ehhez adnak, illetve ebből vonnak le pontokat egységenként. Az egyes versenyszámok pontozásánál a cél az volt, hogy megtartsák az öt szám egyensúlyát.

 

 

(Az egyes szakágak sorrendje olyan sokszor változott, hogy tulajdonképpen bármilyen sorrend elfogadható tárgyalási alap. Hogy mi az általunk klasszikusnak nevezett sorrendet választottuk, ez nosztalgiánknak köszönhető.)

 

Ebben a szakágban volt a legtöbb változás. Maga a lovaglási mód a kezdettől 1968-ig a tereplovaglás volt, ez a sportág életéből 56 év. 1963-ig a pálya hossza 2500-5000 m között mozgott, majd 1963 és 1968 között 1500 m volt. A tereplovaglást a vadászugratás váltotta fel, a pálya hossza 1000 m, 1973 óta a lovaglási mód a rendes akadályugratás, melynek pályája 800 m, majd 600 m volt, ma 350-450 méter. Az akadályok száma kezdetben 14-23, 1952-tól 20-30 lehetett, valamennyi rögzített, méreteiben legfeljebb 110 cm magas és 350 cm széles. A verhető akadályok 1963-ban kerültek a lovaspályára, ekkor a 20 ugrásból l0 lehetett verhető. 1973-tól nincsenek rögzített ugrások, a 15 ugrás verhető és egy kettes-, valamint egy hármasugrásnak kell lennie a pályán. Az előírt ütem kezdetben 450 m/perc, majd 500 m/perc volt és maradt 1963-ig. A vadászugratás üteme 400 m/perc volt, 1981 óta 350 m/perc. A tereplovaglás lerövidítésével együtt bevezették a kétfordulós lebonyolítást, 1989-tő1 az első fordulóban lovagolt a mezőny második fele, a második fordulóban a mezőny eleje, az összetettben vezető versenyző lovagolt utolsónak. 1993 óta már csak 12 akadály van a pályán, és a vezető versenyző húz elsőnek lovat, az első forduló utolsó lovasaként lép pályára. A váltóversenyeken lócsoportokat sorsolnak a versenyzők, a csapatok indulási sorrendje ugyanaz, mint az egyéni versenyben.

 

A tereplovaglás idején az akadályok egy hibahatár területén voltak, és a verseny során csak a hibahatáron belül elkövetett hibákat büntették. Méretei kezdetben 50x50 m volt, majd úgy változott, hogy a lovaglás irányában az akadály előtt 10 m, utána pedig 15 m volt a hibahatár, szélessége 25 m. A hibahatár sarkain zászlókat helyeztek el, voltak a pályán fordulózászlók is 150 cm magasan (sárgák), ezeket jobbról vagy balról kellett megkerülni a pályarajznak megfelelően, kizárás terhe mellett. A terepversenyeken a rajtvonal előtt álló helyzetben kellett a lovasnak bevárnia az indítási jelet, mely hangos számolás volt (még 1 perc, még 30-20-10 másodperc, majd 55-56-57-58-59 és rajt).

 

A lovaglást az a versenyző nyerte, aki a pályát a legrövidebb idő alatt teljesítette a legkevesebb hibával; hibátlan lovaglások esetén az időeredmény döntött, azonos helyezés csak azonos időeredmény mellett volt lehetséges. A rajtnál minden versenyzőnek volt 100 pontja és ebből kerültek levonásra a hibák, amelyek a következők voltak: ellenszegülések egyazon ugrásnál 3-6-50 pont, tehát, ha a lovas egy ugrásnál háromszor megállt, 50 pont büntetést kapott. A következő ugrásnál azonban a számítást újra 3 pontnál kezdték. Ha tehát egy lovas az egyik ugrásnál háromszor, a másiknál kétszer, egy harmadiknál egyszer megállt, 50+6+3=59 hibapontot kapott, a 100 pontból csak 41 maradt. Esésért, bukásért eleinte 6-6, majd 8-8 hibapont járt, később a lóról esés már 12 pont büntetést vont maga után. 1954-tő1 az ellenszegülések büntetése 30+50+80, az esés 50 pont volt. A szintidő jelentett 1000 pontot, ez 5000 m-es pályán 10:00 perc volt, egy másodperc értéke 2.5 ponttól 5 pontig terjedt a lovaspálya hosszától függően, 2500 m-nél ez 5 pont, míg 5000 m-nél 2.5 pont volt.

 

1963-ban vezették be a tereplovaglás legrövidebb pályáját, hossza 1500 m volt, az ütem 400 m/perc, a versenyt két fordulóban rendezték meg.

 

Az 1969-1972 közötti vadászugratás pályája 1000 m volt, csak az időeredmény számított, egyedül a verőhibáért kellett a versenyzőnek elért idejéhez 7 másodpercet hozzáadni, ez tulajdonképpen 35 hibapont, mivel egy másodperc értéke 5 pont volt. Egyéb hibát nem büntettek, csak éppen az órák tovább jártak. 1973-tól az eredmények számítása igen komplikált volt. Mindent büntettek a pálya egész területén, az egész pálya hibahatáron belül volt. A verőhiba 32, az esés-bukás 64 pont volt, az ellenszegülések: az első 24, a második 48, a harmadik és valamennyi további 72 pont. A rombolásokért járó büntetőpontok: ugyanazon akadálynál 36-60-84, az összetett ugrás B eleménél 40-64-88, C eleménél 44-68-92 pont.

 

Ez a számítási mód láthatóan nagyon nehézkes, erre hamar rájöttek az UIPM vezetői is és 1977-ben egyszerűsítették azt. Azóta a verőhiba 30, az ellenszegülés 40, esés-bukás 60 hibapont, rombolásoknál az engedetlenség mellett 10-15-20 pont büntetés jár még az összetett ugrásoknál (tehát 50-55-60 pont az A, B és C elemnél), az időbüntetés 1993 óta 2 helyett 3 pont megkezdett másodpercenként.

 

A lovaglás szabályai meglehetősen szigorúak, a szabálykönyv 26 különféle esetet sorol fel, amelynek büntetése kizárás a lovaglásból, azaz a lovasteljesítmény 0 pont. A sydneyi olimpia meglehetősen viszontagságos lovaglása után megint a szabályok változtatásához akartak nyúlni. Be akarták vezetni a pontgyűjtő módszert, de a 2001-es kísérleti év bebizonyította, hogy ez a módszer megoldhatatlan problémákat vet fel. 2001 novemberében néhány szabályt mégis megváltoztattak, a kizárással járó büntetések számát jelentősen csökkentették.

 

 

 

Természetesen a vívás szabályai is változtak az idők folyamán, ezek azonban nem voltak olyan jelentősek, mint a lovaglás szabályainak módosulásai. Egyébként is az öttusasport szabályalkotói híven követték a párbajtőrvívás változtatásait, és azokat előbb-utóbb át is vették, igaz, eleinte nagyon lassan. Kezdetben az öttusa vívóversenyei is 24 m-es páston folytak, fémpást nem volt, az 1936-os olimpián került bevezetésre, csakúgy, mint a párbajtőrvívásban. A vívóidő 1960-ig 5 perc volt és az idő múlását két ízben jelezni is kellett: "Még két perc" - "Még egy perc", később bevezették a 3 perces vívóidőt, majd 1989-től csak 2, 1993-tól már csak 1 perc egy asszó ideje.

 

A vívás eredményszámításánál figyelembe vették a kettős találatokat is, így azokat a verseny folyamán pontosan vezette a versenybíróság. Azonos győzelmek esetén előbbre került az, akinek több volt az együttes találata. Meg kell említeni a vívóversenyek lebonyolításának kezdeti formáját. Az első versenyeken még nem vívott mindenki mindenkivel, ezt csak 1932 óta alkalmazzák.

 

Korábban a versenyzőket csoportokba osztották (ötös, hatos, néha tízes) és csak a csoporton belül vívott mindenki mindenkivel. Ezek a csörték viszont 3 találatig tartottak (1912-ben és 1920-ban). A csoportgyőztesek vívtak azután a vívóverseny első helyéért, a csoport 2. helyezettjei a következő helyekért. Így előfordulhatott nagyon fonák helyzet is. Ha az első fordulóban valaki elvesztette 1 asszóját és így a csoporton belül a 2. helyen végzett, 6 csoport esetén a vívóverseny 7-12. helyeiért vívhatott tovább. Ha ott a következő asszóit megnyerte, megszerezte a vívóverseny 7. helyét. Aki viszont vereség nélkül csoportgyőztes lett, de ezután hátralévő valamennyi csörtéjét elvesztette, így is a 6. helyen végzett. A példánál maradva: az első versenyző 1 vereséggel szerezte meg a 7. helyet, míg a másik versenyző 5 nyert asszó után elvesztett ugyancsak ötöt, de ő a vívóverseny 6. helyezettje volt. Mindez azonban már régen megszűnt, 1932 óta mindenki vív mindenkivel.

 

A mai pontozás bevezetésekor, tehát 1954-től, a megszerezhető győzelmek 75%-áért adtak 1000 pontot, egy győzelem értékét pedig egy képlettel számították ki: 1300-at kellett osztani a levívandó asszók számával. 1965 óta az elérhető győzelmek 70%-áért jár 1000 pont, de egy győzelem értékéhez a képletbe 1100 került és maradt nagyon sokáig, később a számoláshoz szükséges képletben 930 volt, 22 győzelemért kapott a versenyző 1000 pontot. Ma az 1000 ponthoz szükséges győzelmek száma és az egy győzelem értéke függ az indulók számától.

 

A vívóversenyeken gyakran alkalmazzák a büntető találatokat egyes szabálysértések esetén, különösen az elmúlt 20-30 évben. Érthető okokból az öttusavívásban a büntetésnek ez a fajtája nem alkalmazható, az UIPM szabályalkotói kitalálták a 10 pontos büntetéseket. Ez nem jelenti egyben azt is, hogy súlyosabb esetben nem lehet valakit kizárni a vívásból, a szabálykönyv részletesen foglalkozik a küzdelmi, a sportszellem és a rend elleni, valamint a fegyelmi vétségekkel.

 

 

 

Az 1989-ben bekövetkezett változások, majd 5 évvel később a légpisztoly megjelenése az öttusasportban tulajdonképpen fejreállították a lövészet szabályait. A robbanó fegyverek helyett a légpisztoly alkalmazása körülbelül olyan váltás, mint a rendes akadályugratás bevezetése volt az egykori tereplovaglás helyett.

 

A lövészet eredeti szabályait a gyorstüzelő és a hadipisztoly szabályaiból állították össze, ám azok önálló életet éltek. A robbanófegyver miatt a lövészet szabályai mindig nagyon szigorúak voltak, sok volt a megkötés, ami teljesen érthető.

 

Az első jelentős változásokat az 1968-as év hozta. Ekkor a lövések közötti szünetet 10-ról 7 másodpercre csökkentették, a fegyvert tartó kéznek már nem kellett szorosan a test mellett lennie szünetekben, a sorozatok előtti bemelegítő lövések számát kettőről ötre emelték. Eddig a "Tölts!" vezényszó után a lövészetvezető minden versenyzőnek feltette a kérdést: "Egyes számú lövő! (kettes számú, hármas számú, stb.), Lövésre kész?" A lövők "Kész" válasza után következett a "Táblákat el!" felszólítás. 1969-tól csak a "Tölts!" és a "Táblákat el!" vezényszavak hangzottak el, a ceremónia többi részét törölték.

 

A II. világháború után vezették be a 4 évtizedig érvényben volt táblákat, a sportágban használt első céltábla egy vigyázzállásban álló katonát ábrázolt, fején sapkával. A körök nagysága: a tízes 20x14 cm, a kilences 40x28 cm, a későbbi táblákon ezek a méretek csökkentek, a 10-es 15x10 cm, a kilences 30x20 cm volt. Tíz évi "gondolkodás" után 1989-ben vezették be a következő, a körkörös táblákat, amelyet a sportlövők már évek óta használtak.

 

Ismertettük már, hogyan számították az eredményeket a helyezéses pontszámítással. 1954-tól a 195 kör volt az 1000 pont, egy köregység értéke 20 pont volt, 1965-ben már 194 kör volt 1000 pont, egy kör pedig 22 pont. 1989-tól a körös táblákra 182 kört kellett lőni 1000 ponthoz, 1 kör értéke 15 pont volt.

 

Érdekességként megemlítjük, hogy régebben igen hosszadalmas volt egy-egy lövőverseny az öttusában. Nem voltak korszerű lőterek, az 1924-es olimpián például párosával lőttek a versenyzők, 1936-ban is csak négyen lőttek egy-egy sorozatban, 1954-ben a budapesti vb-n már hatan álltak egy időben lőállásba.

 

1994-ben vezették be a légpisztoly használatát, ami igen jelentős változás volt. A légpisztolylövészet szabályai szerint zajlanak a versenyek, de időmegkötéssel, egy-egy lövésre 40 másodperce van a versenyzőknek. 172 körért adnak 1000 pontot, egy köregység értéke 12 pont.

 

Mielőtt befejezzük a lövészettel kapcsolatos változások leírását, meg kell emlékeznünk egyfajta bizonyos állandóságról. Nem lehet ugyanis nem észrevenni, hogy a sportágat alkotó 5 összetevőn kívül szinte alig van ma valami, ami a közel 9 évtized elmúltával még mindig állandónak mondható. Néhány éve - mondjuk 1994-ben - azt írhattuk volna, hogy 1912 óta még mindig ugyanúgy 300 m-t és 4000 m-t kell teljesíteni a felnőtt férfiaknak úszásban és futásban, vagy hogy 20 lövést kell leadni a pisztollyal. 1998-ban már csak a 20 lövésre mondhatjuk, hogy még ma is annyi, mint 1912-ben. Mert lőhettek több mint 80 évig forgótáblákra, közben azok 3 változatára, 1994 óta pedig állótáblára, csarnokban, 10 m-re légpisztollyal, még ma is 20 lövésből áll a verseny.

1997-ben az egységesítés jelszavával lecsökkentették a felnőtt férfiak úszótávját is 200 m-re és a futás távját is 3000 m-re azért, hogy a női táv 3000 m-re való felemelésével létrejöhessen az egyenlőség - a távokat illetően. Az 1000 pontos teljesítmény persze más, a férfiaknál 2:30 és 10:00 perc, a nőknél 2:40 és 11:20 perc, de a pontozás azonos: úszásban tizedmásodpercenként 1 pont, futásban 5 tizedenként 2 pont. 2001 óta úszásban 1/3 másodperc 4 pontot ér, azaz 1 másodperc 12 pont.

 

A 300 m-es úszás szintideje 1964-ig 4:00 perc volt, majd 3:54 lett és maradt 1997-ig, 1-1 másodperc értéke 5, kés6bb 6 pont, 1968 után már 8 pont volt. A 4000 m-es futótávon 15:00 perc volt az 1000 pont 1964-ig, azóta 14:15 és mindig 3 pont volt egy másodperc értéke. Tudnunk kell, hogy régebben a technikai értekezleten előre elkészítették valamennyi versenyszámra a rajtlistát. A csapatokon belül meg kellett adni az egyéni indulók sorrendjét (1. futó, 2. futó; 1. úszó, 2. úszó stb.) és a csapatok indulási helyét kisorsolták. 1981-ben bevezették a fordított sorrendet, ami azt jelentette, hogy a versenyben vezető öttusázó az utolsó sorozatban 1őtt és úszott, mivel utolsó helyen futott is, az összetett győztesre a verseny végéig várni kellett, eddig a futás mindig terepen került sorra. 1977-ben jelent meg a hendikep-futás amerikai javaslatra, de 1994-ig nem volt kötelező, a rendező választhatott az egyperces, a félperces, a hendikep és a csoportos indítás között. A ma már kötelező hendikep azt jelenti, hogy a versenyzők közötti pontkülönbségeket átszámítják futómásodpercekre, a legmagasabb pontszámú versenyző indul elsőnek, a többiek annyival később, ahány másodperc hátrányuk van. Így a célon való áthaladási sorrend adja az öt szám összetett sorrendjét. Az egynapos versenyeken előre meg kell adni a várható úszóeredményeket, és a várhatóan legjobb eredményt elérők úsznak az utolsó futamban. A lovaglás a negyedik szám, a három szám utáni sorrend a sorsolás alapja. A 16. helyen álló versenyző indul elsőnek, az élen álló tizenhatodiknak, majd következik a 17., és sorban a többiek. Érthető okokból az egynapos verseny által megkövetelt létesítmény-koncentráció nagyjából lehetetlenné teszi, hogy a városoktól távol, szép, hegyi terepeken legyen a futás. Ma már sík pályákon, akár egy 800 m-es körön zajlanak a futóversenyek, szinte az egész szabad szemmel követhető, tehát a nézők számára látványos.

 

Többször volt szó már az egynapos viadalokról, valamint a váltóversenyekről. Annyira új kezdeményezés mindkettő, hogy bővebben egyelőre nem foglalkozunk velük. Annyit mindenesetre érdemes tudni, hogy az első egynapos vb 1993-ban volt, az első váltóversenyt az 1987-es Európa-bajnokságon rendezték, felnőtt vb-n 1989-ben volt a premier. A mai napig változnak mindkét forma szabályai és várhatóak további változások is. Egyébként a 3 fős váltónak a következőket kell teljesíteni: 10-10 lövés, 3 találatra menő vívás minden másik váltó egyik tagjával, 3xl00 m úszás, lovaglásban 9-9 akadály 3:00 perces szintidő mellett és 3x1500 m futás nőknek, férfiaknak egyformán.

 

A váltóverseny bevezetése mintaszerűnek mondható, hiszen több évi kísérletezés után 1985-ben Budapesten már 6 ország részvételével rendeztek nemzetközi versenyt, a létszám 1986-ban 7-re, 1987-ben 10-re emelkedett. Mivel februárban igen sokan versenyeznének, megtörve ezzel egy kissé a téli munkát, ma már az a probléma, hogy mely országok jelentkezését fogadja el a rendezőség. 1996-ban 10, 1997-ben 12 váltó indult ezen a februári versenyen Budapesten, amely egyben a váltó magyar bajnokság is. Ennek a versenyformának a népszerűségét jelzi, hogy az athéni olimpia szervezői komolyan foglalkoztak a váltóverseny programra kerülésével.

 

Számtalan szabályváltoztatás, újítás, átmeneti vagy állandósult új forma került bevezetésre a hosszú évtizedek alatt, ismételjük, hogy valamennyit nem tudjuk - nem is lehet már - közölni, ismertetni. Arra törekedtünk, hogy Coubertin ötletétől kezdve a mai napig a sok-sok apróbb-nagyobb buktatóval teli, igazán változatos utat még követhető formában bemutassuk.

 

Vitatható és személyes megítélés kérdése, hogy mit kell mindenképpen - legalább röviden - felsorolni, közzétenni. Így például nagyon érintőleg van csak szó a Világkupa-versenyekrő1 és a Vk-döntőkről, melyek 1990 óta már a harmadik változatban folynak és egyre népszerűbbek. Vagy az old boy-versenyekről, pedig 2001-ben már lezajlott 6 vb és 4 Eb.

 

Alig említettük az 1974 és 1985 között 9 alkalommal megrendezett Bajnokcsapatok Európa Kupáját (hármat a németek bonyolítottak le, biztosan szívesen vették volna a folytatást). Nem írtunk a katonai vb-kről sem.

 

Illusztrációként itt most leírjuk, hogy az egynapos versenyek megjelenése milyen változássorozatot indított el.

 

1993-ban volt az első egynapos vb, 32 indulóval, egy országból csak 2 versenyző vehetett részt, tehát csapatverseny nem volt, a váltóverseny az egyéni előtt volt két nappal.

 

Ezután az UIPM vezetői úgy határoztak, hogy 1994-ben a versenyek lehetnek egynaposak, vagy 2-3 naposak, Világkupa-versenyt csak egy nap alatt szabad rendezni selejtezővel, amelyen nem kötelező a lovaglás.

 

Az 1994-es vb selejtezőin nem volt lovaglás. A döntőben 15 versenyző nem érte el a lovaglásban az 1000 pontot, benne volt két 0 pontos teljesítmény. Ezután a következő évre kötelezővé tették a lovaglás megrendezését vb-n, Európa-bajnokságon, Világkupa-versenyeken, a futásra utolsó számként és hendikeprendszerben kerülhetett sor.

 

Az 1995-ös vb-n a selejtezőben a 96 induló közül csak 20 nem érte el az 1000 pontot és az egy 0 pontos lovaglást nem számítva a leggyengébb teljesítmény 722 pont volt. A döntőben 12 versenyző lovagolt 1000 pont alatt, a leggyengébb 795 pontot szerzett.

 

Ezután eltörölték a lovaglást a vb-k, EB-k, Vk-versenyek selejtezőiben. 1996 végén még az a határozat is született, hogy Vk-versenyeket kétféleképpen lehet rendezni: vagy selejtezővel, egy nap pihenővel és 32 fős mezőnnyel, vagy selejtező nélkül, csak egynapos döntővel, 32 versenyzővel.

 

Valószínű, hogy 10-20 év múlva már nem lesz igazán érdekes (vagy csak egy érdekesség lesz) az egynapos versenyek beindítása körüli hercehurca, sőt az is lehet, hogy már most sem különösebben izgató ez a kronológia.

 

A sok-sok változtatás igen nagy részét jogosnak, más részét csak szükségszerűnek véljük, a 20. sz. hihetetlenen fejlődése átrendezett, sürgetett, diktált. De az is kétségtelen, hogy az UIPM illetékeseinek ebben a sürgetésben, átrendeződésben volt néhány elkerülhető, remélhetőleg alulmúlhatatlan döntése. Elsietettnek, meggondolatlannak tartjuk a távok hosszainak egységesítését is a női egyenjogúság nevében, de lehet, hogy az idő ezt a döntést egyszer igazolja.

 

Amit nem lett volna szabad megtenni, az a junior korhatár leszállítása volt 1986-ban, 20 éves korra. Ez a döntés a sportág ellen volt és tarthatatlanságára hamar rá is jöttek az akkori vezetők, a korhatárt 2 év múlva vissza is állították 21 évre. Ami viszont legalábbis furcsa: újabb 2 év elteltével ugyanezt a nőknél is megtették, a korhatárt 19 évre redukálták, de egy évvel később ezt az intézkedést is hatályon kívül helyezték.

 

Majd végül egy másik vezetés kitalálta a jó megoldást: 1994-től bevezették az ifjúsági A korosztály, majd az ifjúsági B korosztály számára a világversenyeket.

vissza az elejére                                                                                            vissza