Nemrég érkezett haza a Világkupa-versenyről, de máris élvezi az edzéseket Marosi Ádám öttusázó bajnok, aki egy súlyos sérülés után állhatott fel ismét a világ dobogójára. A fiatal élsportolóval pályafutásáról, a magyar sport helyzetéről, és a sportolók veszélyeztetett egészségéről beszélgettünk. A mexikóvárosi öttusa-világkupán bronzérmes, 25 éves Marosi Ádámmal a Blahán találkozunk, majd beülünk egy gyorsétterembe, mivel farkaséhes.

– Nem szentségtörés egy élsportolónak, ha gyorséttermi kaját fogyaszt?
– Néha szükség van a kalóriabombára. Ha innen hazamegyek, alszom tovább, mert még nem álltam vissza teljesen a hazai időre. Nyolc óra az időeltolódás Mexikóvároshoz képest. Teljesen ki kell pihenni magamat, mert ha ezt elmulasztom, hetekig tarthat a visszazökkenés.

– Akkor nincs is szükség a szigorú étrendre?
– Egyáltalán nem: az öttusázók olyanok, mint az agarak. Nincs rajtunk sok felesleg. A tudatos étrend szempontjából egyébként a magyar sport még mindig gyerekcipőben jár. A tatai edzőtáborban sem tudunk annyira professzionálisan étkezni, mint mondjuk Lance Armstrong. Magunkra vagyunk utalva, magunk járunk utána, mit hogyan érdemes enni.

– Egy világverseny után mikor kezdődnek újra az edzések?
– Leszállt a repülőgép, és rá 18 órára már úszóedzésem volt.

– Ilyenkor nem érzed azt, hogy mégiscsak jó lenne még pihenni?
– Ellenkezőleg. Nagyon jó érzés, amikor újra elkezdek futni vagy úszni. Szárnyalok a vízen, repülök a föld fölött. Ehhez ráadásul párosul az érzés, ha egy nagyon jól sikerült versenyen vagyok túl, amit úgy hívnak, flow-élmény. Megnyílik előttem a világ.

Vissza a csúcs felé
– Harmadik helyezést értél el a Világkupán, hogyan értékeled ezt az eredményt?
– A tizenkettedik helyről indultam, de az első forduló után már az elsők között voltam. Ezen én is meglepődtem. Elején vagyunk az újfajta szabályok szerinti versenyzésnek, így gyakorlatilag az számít, ki milyen lábbal kelt aznap. A harmadik hely azért nagyon fontos, mert szinte napra pontosan három éve ugyanitt, Mexikóban tört ketté a lábszáram, amikor leestem a lóról verseny közben. Az ezután következő kálvária a mostani eredményemig tartott. Visszaküzdöttem magamat a világ élvonalába, és ezt fenomenális megélni.

– Az élsport szempontjából érzékeny korban, huszonkét évesen szenvedtél balesetet.
– Igen, előtte már junior világbajnok voltam, és a három évvel ezelőtti Világkupán is a harmadik helyen álltam, mielőtt balesetet szenvedtem. Ezután következett volna az Európa-bajnokság, ahol már zsebben éreztem volna, hogy egy Európa-bajnok csapatnak lehetek esetleg a tagja.

– Nem volt rossz ómen, hogy most újra Mexikóban kell versenyezned?
– Dehogynem. De a verseny azt is jelentette, hogy lezárom magamban ezt a rossz periódust.

– Mexikóváros 2200 méter magasan fekszik, és a különleges légköri viszonyairól híresült el, ami nehézségeket okoz a sportolóknak.
– Az első másfél napban nem éreztem, de a selejtezőben, a víváskor már nem kaptam elég levegőt. Magyarországon a teljes tüdőmet tele tudom szívni, de ha ugyanezt Mexikóvárosban csinálom, akkor hatvan százaléknál elfogy a levegő, és jön a nagy semmi. A szerencsés az lett volna, ha előtte három-négy hétre kimegyünk egy magaslati edzőtáborba. Nagy kihívás egy ilyen verseny.

– A vetélytársak is kemények voltak?
– Januárban vezették be az új szabályozást, amelyben összevonták a futást és a lövészetet. Az új szabályok miatt sokat változott az élmezőny, mert más sportolói tulajdonságok kerülhettek előtérbe, és eddig közepes sportolók értek el kitűnő eredményeket.

– Mi a véleményed arról, hogy összevonták a futást és a lövészetet?
– Először arra gondoltam, hogy valami más munka után nézek… A lövészet az előzőkhöz képest jóval primitívebb lett. Maga a változás nem baj, hiszen ez viszi előre a világot. Az gond a nem kellőképpen előkészített szabálymódosítással volt, egy csapásra vezették be. Most mihamarabb alkalmazkodni szeretnénk a helyzethez, megelőzve más nemzeteket.

– Melyik a kiemelkedő versenyszámod?
– Az úszás a kedvencem. Az megy a legjobban. Hétéves koromtól hét éven át csak úsztam, az öttusa először kiegészítő sportként jött be. Középszerű úszónak számítottam, de a középszerűség nekem nem volt elég. 1998-ban háromtusa országos bajnokságot nyertem, úszásban pedig volt egy kudarcos verseny, és így az öttusa mellett döntöttem. 2002-ben az ifi Eb-n első lettem, majd a balesetemig lépegettem előre az eredményekben, kiemelkedve a középszerűségből. Ezután az újabb mérföldkő a mostani harmadik helyezésem a Világkupán. Decemberben Rio de Janeiróban edzettem. Hát, szeretem Budapestet, de Rio olyan hely, ahol el tudom képzelni az életemet…

– Hogyan néz ki az éves felkészülési programod?
– Minden évben a világbajnokságra készülünk. Hetente átlag huszonegy edzésem van, és ahogy közelednek a versenyek, úgy rövidülnek az edzéstávok, és válnak egyre intenzívebbé.

– Az öttusában mekkora teher, nehézség a ló szerepe, az állat előre nem mindig látható viselkedése?
– Természetes félsz mindig van bennünk. Én is többször leestem már. Az első esésig az ember nem is tudja, milyen veszélyes ez. Amikor megtörténik, akkor el lehet gondolkodni: „Kell ez nekem, muszáj ezt csinálni? Az életemet kockáztatom.” Általában pitiáner esésekből következik a legsúlyosabb sérülés. A lábtörésem is úgy történt, hogy lefordultam a lóról, és rosszul érkeztem a földre. Estem már nagyobbakat is. A lovaglás annak a függvénye, mennyi munkát tesz bele az ember.

Pályára állás
– Te magad döntöttél, vagy szülői ráhatás eredménye az élsportolói pályafutás?
– Nem volt előre megtervezve, hogy akkor innentől kezdve élsportoló vagyok. Ez egy folyamat. Persze az elején le kellett vinni az uszodába, de aztán magamtól jártam az edzésre, és jöttek az eredmények.

– Úgy tűnik, hogy könnyedséggel tudod irányítani a karrieredet, és nem vagy olyan fanatikus, mint más élsportolók.
– Én is fanatikus vagyok, csak most már jobban odafigyelek a belső megérzésekre. A balesetem miatt sokkal közelebb kerültem magamhoz. Előtte nem foglalkoztam annyit az egészségemmel, mint most. Ha érzem, hogy rosszul vagyok, fáj a torkom, akkor nem megyek edzésre, hanem otthon maradok, pihenek, és elmegyek orvoshoz, és majd ő megmondja, mi a teendő. Nem szabad ezt ész nélkül csinálni.

– Miről kellett lemondanod az élsport miatt?
– Elnézve a mostani fiatalokat, látva, hogyan élnek, viselkednek, és belegondolva, hogy az élsporttal, illetve anélkül hova jut az ember, azt mondom, hogy nincs hiányérzetem. Sőt, csak nyertem ebből az egészből. Nyilván 17-18 évesen az ember a csajoknak meg a bulizásnak él, nekem ez kimaradt. Persze imádom én is a nőket, de nem voltam mániákus bulizós, és nem is tudtam minden hétvégén szórakozni. Talán a barátokkal való együttlétre, mozizásra, egy jó filmre jutott kevesebb idő. Este kilenckor mindig az ágyban kellett lennem, hogy hajnali negyed ötkor indulhassak edzésre.

– A mai napig így van?
– Nem bírnám, de nem is kell már, szerencsére. Tizenhattól tizenkilenc éves korig megy, aztán szétforgácsolódik az ember.

– A sport mellett hol tanultál?
– Mindig sportiskolába jártam, ahol elfogadják a sportolói életformát, általános után következett a Kölcsey Gimnázium sportosztálya, amit a TF követett, és itt már csak az államvizsga van hátra.

– Miről írtad a szakdolgozatodat?
– Az egészséges életmódról, illetve a táplálékkiegészítők szerepéről az élsportban, diáksportban.

Elgorombult világ
– Szóba jött az egészség: szomorú, de egyre több a sportolóhalál. Magyarországon és külföldön is. Hogyan érinti ez a felfelé törekvő fiatal élsportolókat?
– Nagyon elgorombult a világ: ma olyan fizikai teljesítményeket várnak el a fiataloktól, ami tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. Annyira magasra tették a lécet, hogy az edzéseken is mindennap a maximumot kell kifacsarni magunkból, a versenyekről nem is beszélve. Fejlődik az orvostudomány, fejlődik a technika. Aki doppingol, és felveszi a legújabb Laser úszóruhát, az persze odaveri a magyar úszót tíz másodperccel. El kell dönteni, hogy felvesszük-e mi is a harcot, és csak a sportnak élünk, vagy pedig nem tartozunk a világ élvonalába.

– Mindenki meghozza egyszer a maga döntését?
– Így van. A másik dolog, hogy az edző nem mondja el a sportolónak, miként érdemes csinálni. Vannak ismerőseim, akik kitartóan sportolnak, jó, hogy ott vannak, mert eggyel többen vagyunk, de el kellene mondani nekik: olyanok a kvalitásaik, hogy nem lesz belőlük olimpiai bajnok. Akkor a sportoló is úgy állna hozzá, hogy tudja, mire készül. Sokszor áltatják őket, légvárat építetnek velük. De még egyszer hangsúlyozom: óriásit fejlődött a világ. Korábban nem volt fontos a tökéletes táplálkozás, a különböző vitaminok bevétele. Ma minden azt követeli, hogy profi felfogásban készüljünk, de ez Magyarországon csak néhány kivételes embernek adatik meg.

– Te milyen gyakran jársz orvoshoz?
– Minden hónapban csináltatok magamnak vérképet, ezenkívül, szintén önszántamból, rendszeresen elmegyek szívultrahangra, és felkeresem a szakembereket, hogy tájékozódjam a táplálékkiegészítésről. Az ember magára van hagyva ebből a szempontból. Évente egyszer kell elmenni egy általános, nagy sportorvosi szűrésre az év elején. Innentől a sportoló magára van hagyva és utalva. Ez is közrejátszik a sportolók halálában. Aki tudatos, az elmegy rendszeres kivizsgálásra. Aki őrült és fanatikus, és csak a sportnak él, bármi áron, nem figyel a teste jelzéseire, akkor bekövetkezhet a tragédia. Az egészségem védelme szempontjából én profibb vagyok sok más társamnál.

– Mi lenne, ha abba kellene hagyni?
– A sportban szerencsére nincs „mi lenne, ha”. Annyira pozitívan viszonyulok ehhez, hogy egyelőre nem gondolok erre, és nincs is miért.

Nem tesis a világ
– Az öttusának nemes hagyományai vannak Magyarországon. Milyen a sportág helyzete hazánkban más országokhoz képest?
– Válságban van a sport Magyarországon. Financiális és szakmai problémák vannak, és egyes vezetők nem azokkal a gondokkal foglalkoznak, amelyekkel tényleg kellene. Fogyunk, vészesen fogyunk, és ez minden sportágra igaz. Nincs akkora utánpótlás, mint régen.

– Mi ennek az oka?
– Az iskolai testnevelés helyzete, a szülők érdektelensége, és persze az is, hogy a sportok egy jelentős része drága.

– Magyarország mostanában szegényedő ország, jelentős leszakadó rétegekkel. Miért van az, hogy nem jelennek meg ezekből a társadalmi rétegekből azok a fiatalok, akik a sportolásban látnák a kitörési pontot?
– Elmondok valamit: amikor lemegyünk Tatára, akkor az ott lévő bokszoló kiskölykök kilencven százaléka roma származású, Nem túlzok. De meg kell nézni az arányokat: mennyi roma él ma Magyarországon, és közülük mennyi sportol, és mennyi számít élsportolónak. Felfogás kérdése, hogy az ember akar-e lenni valaki, vagy nem.

– Mi a probléma az iskolai testneveléssel?
– Több óra kellene, több szakemberrel. A magyar oktatás nem ismeri el a testnevelés szerepét. Én imádtam beülni töri órára, ha előtte egy órát sportoltunk. Sok tesitanár csak lemegy az órára, és várja, hogy teljen az idő, és meglegyen a betevője. A szakosztályok az iskolákból tudnának toborozni gyerekeket, de mennyi az esélye, hogy egy kölyök egy hirdetést lát, hogy „gyere öttusázni”, és aztán el is megy. Látom, hogy az iskolákba a srácok nem is visznek magukkal ruhát a tesiórára, vagy ellógnak.

– Pedig a tehetségek most is ott lehetnek közöttük.
– Ez így van, de a kölykök nem Federer vagy Nadal akarnak lenni, hanem Győzike vagy Indián a valóságshow-ból, aki a kamera előtt fingik. A média szerepe itt nagyon bekapcsolódik a történetbe.

– Milyen az öttusa helyzete az olimpián? Sokszor felvetődött már, hogy lekerül az olimpia napirendjéről.
– 2000-ben volt először női öttusa az olimpián, 24 férfi és 24 nő indulhatott. Ezt a létszámot 2004-ben felemelték 32-re, Pekingben pedig 36-ra. Az öttusa erősödik az olimpián. Persze az igaz, hogy kevesen nézik a tévében, hiszen ez egy egész napon keresztül tartó, szerteágazó, bonyolult sportág. Sokan nem is értik a szabályokat. De az öttusa nem is a nézettségről szól, békén kellene hagyni. Ez egy olyan sport, amelyben a gladiátorok – mert így hívom magunkat – fölteszik az életüket arra, hogy egy kemény versenyben helyt álljanak.