A kenukirály megpihent. Pályatársak, sporttársak jelenlétében több ezren búcsúztak a Farkasréti temetőben az olimpiai bajnok Kolonics Györgytől. Honlapunk szerkesztői nevében Kolo sporttársa, barátja, az egykori öttusázó Sárfalvi Péter búcsúzik a nagy bajnoktól. „Kolonics György, szia!” - mondtad és nyújtottad a kezed - amikor először találkoztunk 1993-ban egy csepeli évzárón. Tudom, mondtam én, hiszen téged már mindenki ismert. A klubban már egy ideje csak arról beszéltek, hogy itt ez a fiatal kenus, aki nemsokára olimpiai bajnok is lehet. Azon a decemberi napon sokat beszélgettünk kenuról, öttusáról, bankettekről és az is rögtön kiderült, hogy mindketten súlyos hipochonderek vagyunk. Azt hiszem itt dőlt el végleg, hogy szimpatikusak leszünk egymásnak. 2008.07.25

Rá egy évre már együtt koptattuk a Testnevelési Egyetem padjait. Te kenu szakedzőire jártál én öttusára. Ezekben az időkben kezdődött közöttünk a vita arról, hogy melyikünk sportága a nehezebb. Mindig a lovaglással jöttél, hogy az nem is ér, mert csak utazom, és nem csinálok semmit. „A ló egy hős. Az olyan mintha motorcsónakkal mennék. És a lövészet... Most hülyéskedsz, Sápé?” - mondtad. Próbáltam visszavágni de belátom, ebben is jobb voltál.
 
1996-ban aztán együtt utaztunk Atlantába. Akkoriban már szinte verhetetlenek voltatok Horváth Csabával, mindent megnyertetek, amit lehetett, de nagyon féltél! Nem is értettelek. Kolókám Ti vagytok a legjobbak, de Te legyintettél. „Nézd meg mekkorák, milyen erősek a többiek.” Aztán persze nyertetek egy hihetetlen szoros csatában és 24 évesen felértél a csúcsra. Én persze leszerepeltem, meg is jegyezted, hogy a lovon azért fenn maradhattál volna, de valahogy Tőled ez sem volt bántó. A következő napokban együtt ünnepeltük az olimpiai faluban az aranyad. A csúcspont az volt, amikor a kenyai küldöttség villanyautóját elkötöttük éjszaka. Persze akkor is aggódtál. „Gyerekek nem lesz ebből balhé?” - kérdezted és a nyakadból a zsebedbe tetted az érmed.
 
Később Atlanta után még rengeteget buliztunk, de aztán mind a ketten elkezdtük az alapozást és szigorúan kizártál minden zavaró körülményt. Csak az edzésekre koncentráltál és persze néha hívtál, hogy kapar a torkod és kérdezted, hogy nálam hogy kezdődött a múltkor. És erről órákat tudtunk beszélgetni. A sportágak közti csata is folytatódott, Te váltig állítottad, hogy a kenuzás a legférfiasabb sport, én pedig figyelmeztettelek zöld lastex nadrágodra, amit a ritmikus gimnasztika-válogatott is megirigyelhetett volna…
 
Voltak persze komolyabb beszélgetéseink is, ahol gyakran említetted, hogy egyesben is kipróbálnád magad, mert mégiscsak az az igazi. Nem hittem volna, hogy megcsinálod! Sydney előtt egy Eb-t nyertél, és azt mondtad, hogy talán a dobogó meglehet. "Opaljevet úgysem lehet megverni" - szajkóztad. Sosem felejtem el azt a versenyt. Azzal a hihetetlen technikáddal a tarajos hullámok között, ahogy repesztettél…! Legyőzhetetlen, igen ez jutott az eszembe, és egy kicsit irigyeltelek.
Az olimpia után még egyeseztél, nem is akárhogy, de Neked a páros feküdt jobban. Szeretted, ha van valaki előtted, persze csak a hajóban. Mondtad is, hogy van egy nagyon jó gyerek, a Kozmann Gyuri, és úgy néz ki, hogy összetérdeltek. „Hajrá Koló!” - mondtam és nevettem, mert mondtad, hogy nagyon jól megy, és Athénig biztos csinálod. Én közben feladtam, elfáradtam és egyetlen porcikám sem kívánta az intenzív mozgást.
 
Beszéltünk is arról, hogy Neked sem esik már olyan jól, mint régen, de azért még élvezed az evezést. „És Kozmann Gyurinak is tartozom annyival, hogy olimpiai érmes legyen” - mondtad. Athént már csak tv-n néztem és Nálatok izgultam a legjobban! 32 évesen egy ilyen sportágban dobogón végezni! Ott álltál és jobban örültél, mint négy éve! Akkor azt hittem, hogy levezetsz és vége. De amikor találkoztunk, feldobódva mondtad, hogy még nem jött el az idő! Igazad volt. Kozmann Gyurival ismét felértél a csúcsra. Tavaly az idény végén a Qatratlon gálán úgy beszéltél, mint régen. Csillogott a szemed és azt mondtad: „Pekingben nyerhetünk!” Olyan erős voltál, annyira akartad, hogy nem kételkedtem. Kérdeztelek Andreáról, családról és mosolyogva bólintottál: „Olimpia után Sápé, akkor végre lesz időm.”
 
Azóta csak telefonon beszéltünk, mert nagyon szoros volt az idei éved: edzőtábor, verseny, újabb edzőtábor, én pedig nem nagyon akartalak zavarni az utolsó hetekben. Csak az újságokban olvastam Rólad, és nyugodt voltam, hogy minden rendben Veled. Aztán jött az a reggeli telefon és minden megváltozott. Csak bambulok magam elé és nem értek semmit… Legyőzhetetlen vagy. Ennek semmi értelme. 15 éve azon a csepeli évzárón találkoztam először azzal a sráccal, akiről mindenki azt mondta, hogy egyszer nagy bajnok lehet.
 
Kolókám, büszke vagyok rá, hogy ismerhettelek! Jó utat, barátom!

Sápé